Erdélyben, az Osztrák–Magyar Monarchia területén 1870-től az első világháborúig nagyszabású vasútépítési munkák folytak. A trianoni békeszerződés aláírása után Erdély a Román Királyság része lett, így a teljes vasúthálózata a román államvasút Caile Terate Románe (CFR) tulajdonába került, és érdemi fejlesztés nem történt. A bécsi döntéssel meghatá­rozott új határvonalat leginkább az etnikai szempontok határozták meg, de a közlekedésföldrajzi adottságokat nem vették figyelembe, viszont nagyobb súllyal érvényesültek a Harmadik Birodalom érdekei. Torda térségében gazdag olaj- és földgáznyerő helyek voltak, emiatt ezt a területet a birodalom nem engedte Magyarországhoz csatolni. A határvonal mentén kialakult félszigetszerű benyúlás – ami a „Göring hasa” elnevezést kapta – elvágta a magyar területre került Kolozsvár és Marosvásárhely közötti vasúti fővonalat, így Marosvásárhelytől északra a vasúti hálózat megközelíthetetlenné vált. Észak-Erdély vasútvonalai és a bécsi döntés következtében átvágott vasút­vonalak az 1. ábrán láthatók. Az építkezés sürgősségét nagyon jól dokumentálták a korabeli filmhíradók. Az utasokat és az árut zsúfolt autóbuszok és teherautók vitték szinte járhatatlan utakon Kolozsvár és Marosvásárhely között, de a több ezer tonnás napi szállítási igényt nem tudták kielégíteni. Ezen az áldatlan állapoton a 760 mm nyomtávolságú Marosvásárhelyi Kisvasút honvédség által Kolozsnagyida és Szászlekence közötti 16 km-es meghosszabbítása sem segített, mert a kisvasútra jutó 3000 t fölötti elegytonnaigényt nem tudta teljesíteni [1].

Teleki Pál miniszterelnök, Horthy István MÁV-elnök és Álgyay Hubert Pál kereskedelemügyi államtitkár nem késlekedett, és az elzárt vasútvonalaknak a magyar vasúthálózathoz való csatlakozására vonatkozó terv már a bécsi döntés aláírását követő ötödik napon megszületett. Három lehetséges változat (2. ábra) mérlegelésével hozták meg a gyors döntést, mivel az elzárt területek ellátása életbevágó kérdés volt.

A vonalvezetés kiválasztásakor a terep és geológiai viszonyok mellett a honvédelmi szempontokat is meg kellett fontolni, hogy a létfontosságú vasút minél kevésbé legyen sebezhető. A nagy szintkülönbségek, a csúszásra hajlamos hegyoldalak és a terep feltáratlansága (geológia, térképészet, vízrajz) miatt itt korábban senkinek nem jutott volna eszébe vasutat építeni. Az új vasútvonal a Szamos völgyében haladó Kolozsvár–Dés–Beszterce közötti vasútvonalnak Szeretfalva állomásánál ágazik ki, és a Maros völgyében haladó székely körvasút Déda állomásához csatlakozik. Itt közvetlen összeköttetést teremt Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy irányába. A vo­nalon négy nagyállomás: Sajónagyfalu, Nagy­sajó, Monorfalva, Alsó­répa és további három megállóhely épült (3. ábra).

A munka 1940 őszén a felvonulási utak 50 km hosszban történő kiépítésével kezdődött. A zord téli időjárás sok esetben még az előkészítési munkákat is akadályozta. Mivel a tervezett nyomvonalról és környezetéről térkép nem állt rendelkezésre, a legmodernebb technika alkalmazásával, a hazai térképezés történetében először, a Honvéd Térképészeti Intézet által készített légi felvételek (4. ábra) alapján, sztereoszkopikus eljárással készültek el a szintvonalas térképek. A munkát nagymértékben segítette, hogy az első 1:50 000 méretarányú térképek (egységes, korszerű csapattérkép) készítését az intézet 1941-ben kezdte, így a vonalat érintő területről a térképek a munkák megkezdésekor már rendelkezésre álltak. Ezzel néhány hónapra rövidült a terepfelvétel korábban bevált és alkalmazott több évet igénylő helyszíni műszeres felvétele. Később az ország teljes területéről elkészültek ezek a térképek [2].

A geotechnikai tervezésen is változtatni kellett, mert nem volt idő a megelőző talajfeltárások, vizsgálatok elvégzésére. Új­donságnak számított, hogy a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vasútépítési és Földművek Tanszéke a helyszínen alakított ki laboratóriumot, melynek vezetője dr. Jáky József professzor volt. A laboratóriumnak nemcsak az előkészítésben, a tervezéshez szükséges adatok szolgáltatásában, hanem a kivitelezés során végzett mérésekkel a minőség ellenőrzésében és a menet közbeni beavatkozások, változtatások elősegítésében is komoly szerepe volt.
A kiírt versenytárgyalási pályázati felhívás alapján a versenytárgyalás 1941. január 15-én megtörtént, ahol a teljes vonalhosszat hat építési szakaszra osztották fel, és a munkát különböző vállalkozók nyerték el. Az alépítményi földmű korona feletti rész (zúzottkő ágyazat, felépítmény) kivitelezését a MÁV saját munkával végezte. Mivel az eredményhirdetéskor jóváhagyott tervek még nem álltak rendelkezésre, a kivitelezők kijelölése után csak az előkészítő munkák, telephelyek kialakítása, a felvonulási létesítmények építése kezdődhetett meg.
A munkaterületet 1941 márciusában adták át a kivitelezőknek, akik a földmunkák helyszínrajzát és hossz-szelvényét március 31-ig kapták meg.
A vasútépítési terveket a MÁV Igazgatóság Építési és Pályafenntartási Főosztály irányításával a MÁV Új Vonalak Építésfelügyelősége készítette Dörre Jenő kormányfőtanácsos vezetésével. Az építésfelügyelőség végezte a nyomjelzést, a tervezést, a kitűzést és a kivitelezési munkák irányítását. Besztercén és Monorfalván felvonulási telepet létesítettek a nagy létszámú személyzet számára. Itt dolgoztak a tervezők, a geodéták, Hendel József, Koppvári Ferenc, Zoltai Jenő, Ertl Róbert, és itt rendezték be a laboratóriumokat is.