Az átépítés érintette mindhárom vágányt (48 rendszerű OH sín, LX jelű vasbeton alj, aljtávolság 60/71 cm, geós leerősítés, 50 cm zúzottkő ágyazatban; 48-XI és 48-XIII kitérők beépítése a II. és III. vágányok között, 450 m szivárgó építése). A hiányosságok megszüntetése után a megengedett sebességet 80 km/h-ban, a tengelyterhelést 21 t-ban határozták meg [2].
Lényegében ez a vágánykép már nem változott az állomás visszafejlesztéséig (7. ábra). 1993-ban a háromvágányos állomást visszaminősítették megállóhellyé, de a vágányok bontása akkor elmaradt. 2003-ban a vágányok elbontásával ténylegesen is megszűnt az állomás és végleg eltűntek az átrakást lehetővé tevő normálvágányok (8. ábra).

Élő hal szállítása vasúton

A szállítási igények már a tógazdaság beüzemelésekor jelentkeztek, hiszen a tavak betelepítéséhez az ivadékhalak is vasúton érkeztek. Ezután rögtön szükség lett a takarmány nagy mennyiségű szállítására és tárolására. Ennek köszönhető, hogy már az állomássá bővítéssel együtt megépítették a háromemeletes magtárat is.
Az Országos Halászai Egyesület hivatalos lapja, a Halászat című folyóirat [3] rendszeresen beszámolt a tagságot érintő eseményekről, és folyamatosan számot adott az egyesület tevékenységéről. A lap írásaiból hasznos információkat gyűjtöttem a cikk megírásához.
Témánk szempontjából az egyik legérdekesebb ügy, miszerint a Kereskedelemügyi és a Földművelési Minisztériumnál is igyekeztek segítséget kérni az élő halak szállítása miatt. Kiemelten kérték, hogy járjanak el a MÁV felé, miszerint a halszállítmányokat folyamatosan mozgatni kell, különben az oxigénhiány miatt elpusztulnak a halak. Javasolták, hogy az állomási tolatómozgások során a tartalékmozdonyhoz kapcsolják az ilyen vagonokat és akkor külön költség nélkül megvan a mozgatás.

A másik zsebbe vágó téma volt, hogy a szállítás díjszámításánál a vizet, amelyben a halakat szállították, ne áruként, hanem göngyölegként számítsák fel, különben eladhatatlanná válik a vasúton szállított hal. Ezt tovább bonyolította, hogy fagyasztott halat is szállíttattak, viszont a jég, ami közé tették a halakat, az út során elolvadt, tehát lényegesen csökkent az elszállítandó tömeg. Az 1914. évből származó adatok szerint az arányokra jellemző, hogy azonos élő súlyú szarvasmarha és élő hal elszállításához az utóbbinál három-hatszor több vagonra volt szükség.