Műszaki-technikai követelmények (EN ISO 1461:2009)

Az elmúlt tizenöt esztendőben a legtöbb európai országban – így hazánkban is – jelentősen megváltoztak a horganyrétegekre vonatkozó műszaki előírások. Ez annak köszönhető, hogy a sokat emlegetett „globalizáció” nemcsak a gazdasági folyamatokat hatja át, hanem hatása a műszaki életben, így a szabványosításban is megjelenik. Ez számottevően megkönnyíti a termékek szabad áramlását a világban, például egységesíti egy adott minőségi szint fogalmát, leírja a műszaki-technikai jellemzőket. E folyamatnak voltunk tanúi az elmúlt másfél évtizedben, amikor átvettük és jogrendünkbe ültettük az Európai Unió megfelelő szabályait.  

A szakaszos eljárással képzett horgany­bevonatok (acélszerkezeti horganyzás) esetében az EN típusú szabványok megjelenéséig saját nemzeti direktívák voltak, és ezek sokszor nagymértékben eltértek egymástól. Esetünkben még a minimális bevonatvastagság tekintetében is komoly különbségek adódtak az egyes nemzeti előírások között. Mára a helyzet alaposan megváltozott, hazánkban is az európai és nemzetközi EN ISO 1461 szabvány érvényes.

A horganybevonat fogalma

Mint a Sínek Világa idei 1. számában meg­jelent írásunkban olvasható, a horganyréteget vas-horgany ötvözet fázisok és legfelül tiszta horganyfilm együttesen képezi, tehát a bevonat vastagsága független annak kémiai összetételétől. Ennek mérése a gyakorlatban semmiféle problémát nem jelent.

A horganyréteg külleme

A tűzihorganyzás célja a termék korrózió elleni védelme, az esztétikai megjelenés csak másodlagos szempont. Ez persze tisztán műszaki-technikai megfontolás, de az alapvető célt meghatározza, melynek eléréséhez a műszaki szakembereknek kompromisszumok nélkül tartani kell magukat. 

Hibahelymentesség

Ez a követelmény a darab teljes felülete korrózió elleni védelmének biztosítását szolgálja, ugyanakkor garantálja egyéb funkcionális igények teljesülését is. A szabvány megfogalmazása értelmében „az átvételi vizsgálatkor az összes tűzihorganyzott darab lényeges felülete(i) szabad szemmel, legalább 1 m távolságból vizsgálva mentes(ek) legyen(ek) csomóktól, hólyagoktól (azaz a szilárd fémhez kötődés nélküli, kiemelkedő területektől), érdességtől és éles csúcsoktól (ha azok sérülést okozhatnak), valamint bevonat nélküli területektől”. Az idézett megfogalmazás a horganyzott termék felületének hibamentességére és folytonosságára utal, azaz, hogy az elsődleges felhasználási célnak feleljen meg. A bevonaton nem lehetnek horganyzóból származó technológiai anyagmaradványok (salakok) ott, ahol azok a felhasználási cél elérését korlátozzák, tiltja a szabvány a folyasztószer- (flux) maradványokat, mert bevonati korróziót okozhat.

A hibás hegesztések vagy átlapolással és szakaszos hegesztéssel kialakított kapcsolatok következtében előfordulhatnak korróziót okozó „szivárgások”, melyek nem a horganyzóüzem hibái (1. ábra).

 Ugyanis a fémolvadékba merítés előtti technológiai kezelések során a hegesztési varratokkal tökéletesen le nem zárt felü­letek közé folyadékok (víz, sav, flux) kerülnek, melyek maradványai később már nem tudnak eltávozni. Amennyiben horganyzás után nedvesség éri az érintett felületeket, a le nem zárt felületek között korróziós góc alakul ki, esetleg agresszív, a horganyt is megtámadó anyag folyik ki a felületek közül. Ezért – mint azt a cikksorozat 3. részében (Sínek Világa 2013/3., 18. o., 9. ábra) javasoltuk – a hegesztési hibákat minden esetben, az átlapolásos kötéseket lehetőség szerint el kell kerülni.

A bevonat legkisebb vastagsága

A fém védőréteg legkisebb vastagsága fogja meghatározni egy adott acélszerkezet korrózió elleni védelmének időtartamát. Egy önálló darabon belül többféle acél anyagvastagság fordulhat elő, melyeken más és más lehet a bevonatvastagság, aminek technológiai okai vannak. A szabvány e jelenség figyelembevételével határozza meg a minimálisan elérendő értékeket (2., 3. ábra), melyek betartása – ha csak erre vonatkozóan a felek között más megállapodás nincs – minden horganyzóüzem számára kötelező. A „nem centrifugált” és „centrifugált” termékek között technológiai különbség van. Az apró elemek (pl. csavarok, alátétek, fittingek) bevonása egy centrifugával kiegészített horganyzó so­ron történik. Ennek utolsó előtti lépésénél – a ko­sa­rakba töltött tömegárut egy centrifugába helyezve – eltávolítják a horganyzott darabok felületéről a felesleges fémmennyiséget, ezért kisebb értéket mutatnak az ezekre vonatkozó előírások. Megjegyezzük, hogy a kötőelemekre külön szabvány (EN ISO 10684) vonatkozik, az általunk bemutatott értékek általános követelmények, egyedi termékekre vonatkoznak.

Egy horganybevonat minősítésénél háromféle vastagságfogalommal találkozhatunk. A fenti táblázatban szereplő „helyi rétegvastagság” az egyetlen referencia-(vonatkoztatási) területen (min. 10 cm2) belül mágneses vizsgálattal mért, legalább 5 db vastagsági érték matematikai átlagát jelenti, míg az „átlagos rétegvastagság” az egy darabon kijelölt összes referenciaterületen megállapított helyi rétegvastagságok átlagát (átlagok átlagát) mutatja (4. ábra). Az „egyedi érték” pedig az egy referencia-(vonatkoztatási) területen belül mért legalább öt érték közül egy-egy mérési adatot jelenti. Ez akár kisebb is lehet, mint a szabvány 3. és 4. táblázatában megadott minimum, amennyiben az adott referenciaterületen belül regisztrált vastagságok matematikai átlaga (helyi rétegvastagsága) eléri vagy meghaladja az erre vonatkozó legkisebb értékeket.