A Kvassay Jenő Közlekedésépítő Technikum hatvan éve
A kezdet, 1949–1950
Ebben a tanévben a 22. Sz. Ipari Gimnázium Mélyépítő Tagozatára (Budapest XIV., Domonkos u. 10.) beiskoláztak három hídépítő osztályt. Az iskola főhatósága a Közoktatásügyi Minisztérium Ipari Technikumi Osztálya volt.
Az 1950. évi 40–41. tv. rendelet határozott az ipari technikumok működési rendjéről.
A sűrű változások évei, 1951–1955
1951-ben az iskola a 3. Sz. Építőipari Technikum nevet kapta. 1951-től a technikum irányítója az ágazati minisztérium, akkori nevén a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium (KPM) volt, feladatát képezte az iskola szervezése, irányítása, finanszírozása és ellenőrzése.
A közlekedésépítő szakemberek képzéséhez a szaktárca az ország területén három technikumot hozott létre:
Budapesten a főváros és az agglomeráció mellett az országos, Székesfehérváron a Dunántúl, Békéscsabán az Alföld és a Tiszántúl szakemberigényeinek ellátására. Az irányító hatóság évenként határozta meg, hogy melyik iskolában milyen szaknak megfelelő osztályt, hány fővel lehet indítani. Például: vasútépítő és pályafenntartási szak vagy hídépítő szak évekig csak Budapesten, útépítő szak elsősorban Székesfehérváron volt, Békéscsaba sokáig a „vizesek” fellegvára volt. Mindez nem véletlen. A lehetőségek és szükségletek prioritást élveztek.
1951-ben a budapesti iskola önálló igazgatósággal és tanári testülettel a megszüntetett Kemény Zsigmond Reálgimnázium épületében (Budapest VI., Rippl Rónai u. 26.) kezdte meg működését. Ekkor az épület még magán viselte a második világháború nyomait (a III. emelet sarok része aknatalálatot kapott), a III. emelet egy része romos volt. Megkezdődött a képzés a vasútépítési és pályafenntartási, a vasútvontatási és a gépjárműipari tagozaton.
Az 1952/53-as tanévben már hídépítő, vasútépítő és pályafenntartó, vasútvontatási, gépjárműipari tagozattal működött az iskola. Az osztályok száma 24, a tanulók létszáma 749 volt.
Tanulmányi szempontból nagy esemény volt az első képesítő vizsga (természetesen csak hídépítő szakosok részére), ahol a jelöltek 87%-a megfelelt a követelményeknek.
A tananyagtervek ekkor készültek, többnyire a minisztériumban, a MÁV Vasúti Főosztályán, az akkor államosított nagyvállalatoknál, a frissen alakuló tervezőirodákban. Sok kiváló szakember adta tudását az oktatási dokumentumokhoz, összeírtak mindent, ami a technikussal szembeni elvárás lehetett, csak tapasztalat nem volt azok megtaníthatóságához, az összefüggések megismertetéséhez.
1953-ra alakult ki egy olyan tantestület, amelyik feladatát több-kevesebb sikerrel átmenetileg el tudta látni. Az iskola a Közlekedés Építőipari Technikum elnevezést kapta, és vízműépítő tagozattal bővült, aminek következtében a tanítás szervezése egyre nehezebbé vált. A tanári testület biztosította, hogy a tanulók mindebből minél kevesebbet érezzenek. Szigorral, következetességgel biztosították a fegyelmet.
A vasútvontatási tagozat tanév közben kivált, és önálló technikummá szerveződött, a Rippl Rónai utcából a VII., Damjanich utca 4. szám alá költözött. Az állandó változás az igazgatók teherbíró képességét megviselte, évente váltották egymást: Somogyi Ferenc, dr. Sziva József, Annus István.
Vasútépítési és Pályafenntartási Technikum, 1954–1977
A tanév végén a vasútépítő és pályafenntartási tagozat szerveződött önálló technikummá, és a Rippl Rónai utcai épület III. emeletére költözött. Ezzel megszületett a MÁV számára hosszú időn keresztül megfelelő szakember-utánpótlást biztosító önálló technikum, népszerű nevén a PFT. A vasút szerepe az ország életében meghatározó volt, „a vasút állam az államban”, jól megfogalmazott jövőképpel, nagy volt a képzett munkaerő-szükséglete, volt pénze és politikai befolyása. Képes volt az iskoláit felszerelni, a gyakorlati képzéshez minden feltételt biztosítani. Mérnök-tanárait, szakoktatóit anyagilag is megbecsülte, ugyanazok a kedvezmények illették meg őket, mint a vasút dolgozóit (ingyen utazás, tüzelőjegy, egyenruha, MÁV kórház, szanatóriumok stb.).
A tantestület életkora is ideális volt. A fiatal, vidám, ambiciózus mérnököket (csak néhányat említek: Annus István igazgató, Rusa György, Pálfia Béla, Sellei Iván, Tóth István, Balogh János, Sári Ferenc, Fazekas András, Harsányi László) pedagógiai gyakorlattal rendelkező tanárok egészítették ki. Utóbbiak közül néhány név az emlékekből: Mottl Ilona, dr. Lóránth Mária, Végh Ilona, dr. Bernolák Kálmánné, Isekutz Györgyné, Tihanyi Ferenc és Tihanyi Ferencné, Újvári Ferenc. Tehát a vasutas technikusképzéshez a kezdeti feltételek adottak, mondhatjuk, kiválóak voltak. Megjegyzem: semmi nem tart örökké.
Az iskola igazgatója: Annus István (az örök ifjú vidám mérnök), 1957 tavaszán elhagyta az országot. Igazgatóhelyettes Mottl Ilona (Lenke néni) mindenről tájékozott, precíz matematikus volt.
Ekkor a vasutas iskolák külsőségekkel is igyekeztek megmutatni hovatartozásukat. Például a legfelső emeletére költözött Vasútépítő Technikum a III. emeleti lépcső alsó fokához vasúti sorompót épített, amit a tanítási időben zárva tartottak. Az épületben lévő többi (hidas, vizes, gépjármű-szerkezetes stb.) tanulók ezt tiszteletben tartották és nem lépték át.
Az 1954/55-ös tanévben az épületben két iskola működött. A III. emeleten a Vasútépítő Technikum, a földszinten, az I. és II. emeleten volt a Közlekedés Építőipari Technikum.
A Közlekedés Építőipari Technikum igazgatója Mihályovszky János volt, aki 1972-ig (nyugállományba vonulásáig) igazgatta az iskolát, nagy bölcsességgel, pedagógiai rátermettséggel, emberismerettel és csodálatos diplomáciai érzékkel. Szigorúan megkövetelte a munkát, de minden külső támadástól tanulót és tanárt egyaránt megvédett (ez akkor igen nagy dolog volt). Tanulók és tanárok kezdetben féltünk tőle, ám később megtapasztaltuk milyen jó szíve és humorérzéke van.
Az igazgató helyettese: Kaposi Árpád kémia szakos tanár, az adminisztráció szigorú őre.
Kvassay Jenő Közlekedés Építőipari Technikum, 1955
Ebben a tanévben a híd, vízműépítő és közlekedésgépészeti tagozatból álló iskola új nevet kapott. Nagy esemény volt az iskola névadó ünnepsége. Erre az alkalomra állítottuk fel az iskola udvarán Kvassay Jenő mellszobrát (1. kép). A Hídépítő Vállalat lett az iskola patronálója. A patrónus a névadó ünnepségen zászlót adományozott, később közös kulturális és sportrendezvényeket rendezett, amit vidám mulatság követett.
Az 1955/56-os tanév során több rendkívüli feladat is adódott. Az oktató-nevelő munkán kívül a III.–IV. (ma 11–12.) osztályos tanulók részt vettek az 1956. évi dunai árvíz sújtotta terület újjáépítésében, amiért magas szintű dicséretet kaptak. Diákjaink dolgoztak a földrengéskárok helyreállításában is. Hárai Albert szakmai gyakorlati oktató irányításával több családi házat építettek újjá hídépítő, útépítő és víz tagozatos tanulóink. Ezek az első eredmények nyitották meg a lehetőségét a surányi gyakorlótelep építésének. Az oktatásban a siker erőt és bátorságot ad. Ezt nagyon jól használták ki gyakorlati oktatóink. Az iskolában a változtatásoknak még nem volt vége, a tanév befejeztével kivált a közlekedésgépészeti tagozat. Igazgatója Göndöcs Károly gépészmérnök lett, helyettese Kaposi Árpád maradt.
Iskolánk elnevezése megváltozott.
Kvassay Jenő Híd-Vízműépítő Technikum, 1956–1971
A technikum igazgatója Mihályovszki János maradt, helyettese Bán Tivadarné híd- és szerkezetépítő mérnök lett, a műhelyfőnöki posztot Bodnár Gábor kultúrmérnök töltötte be.
Ennek a tanévnek a végére kialakultak a szakoknak megfelelő iskolák, tantestületek.
A különböző szakok önállósodása valamennyi iskolának előnyére vált. A tantestület fő feladatai a nevelés területén az új közösségek életre keltése, szervezése, működtetése, a szakmai képzésben az új szakok tanterveinek bevezetése, az elmélet és gyakorlat közötti harmonizáció megteremtése volt.
A forradalom az iskola falain belül a hazafias szellem megerősödését, megnyilvánulását jelentette, fegyveres harc az iskolában nem volt. Több hónapos iskolai szünet után 1957. január végén, február elején újra elkezdődött a tanítás. Tanulóinknak egy része (kb. 14-16%-a nem tért vissza, mert szüleivel vagy önállóan elhagyta az országot (korabeli szóhasználattal: disszidált).
Az idegen nyelv tanulásában változás történt, az orosz nyelv helyett lehetett más idegen nyelvet választani. Ez a másik, „választható” nyelv a Kvassayban a francia volt. Ennek oka, hogy volt francia nyelvszakos tanárunk dr. Király Rudolfné (Panni néni) személyében. Egyetemi végzettsége alapján magyar–francia szakos tanár volt – eredetiben olvasott francia nyelvű könyveket, előszeretettel krimiket. Az 1950-es évek elején kényszerből képezte át magát orosz szakosra. Elmondása szerint orosztanulásának első évében csak két leckével járt előbbre, mint tanítási óráinak tananyaga. Humorérzéke, őszintesége és a gyerekek szeretete segítette át ezeken a visszásságokon. Az 1956/57-es tanévet tananyag-összevonással, a tanítási szünetek megrövidítésével fejeztük be.
A Kvassay fénykora, 1957–1968
Nyugodt körülmények között megfeszített, kiegyensúlyozott munka folyt. A kedvezőtlen külső hatások csak ritkán tudtak betörni az iskola falain belülre, és ha igen, azt diplomáciával, még több munkával sikerült a tanulók javára fordítani. Ebben a több mint tíz évben kialakult és összeforrt az egységes gondolkodású tanári testület, amely tudott élni a nyolcosztályos iskola pedagógiai lehetőségeivel. A tanári testület kicsi, fele-fele arányban tanított közismereti tárgyat és műszakit. A törzstantestület létszáma alig húsz, ebből csak három nő. Az arány megegyezik a tanulóknál mérhetővel, hiszen alig van lány. Sok a fiúosztály.
Nem akartunk „szakbarbárokat” nevelni, ennek biztosítéka volt, hogy a közismereti tárgyakat tanító tanárok tehetségesek voltak, és az iskola igazgatója is humán szakos volt. Megalakult az énekkar, a tánccsoport és az irodalmi színpad, utóbbi vezetője Bogár Józsefné magyar–történelem szakos tanár volt. Az irodalmi színpad az iskolai ünnepségek alkalmával művészi színvonalú előadásokkal nevelte és szórakoztatta a diákokat. A színpad sikereket ért el a KPM felügyelete alá tartozó technikumok országos kulturális seregszemléjén is.
Élénk volt az iskola sportélete, különösen a labdarúgás volt a favorit, nem véletlen, hiszen mindkét testnevelő tanár: Kósa Károly és Újvári Ferenc iskolán kívül is a sportág kiváló edzői voltak. Labdarúgóink rangos versenyeken is szerepeltek, több alkalommal budapesti vagy országos középiskolai versenyen az első három között végeztek. Az iskola mérnök-tanárai, szakmai gyakorlati oktatói nemcsak tanították a szakmát, hanem annak megszerettetésére, megbecsülésére is nevelték a tanulókat. Az útkeresésben a tanulók és szülők egyaránt partnerek voltak. A befektetett munka eredményeként az 1959/60-as tanévben a Művelődésügyi Minisztérium és a szaktárcák által a Műegyetemen rendezett „80 éves a középfokú iparoktatás” című országos kiállításon korszerű híd-, út- és vasútépítési modelljeinkért miniszteri dicséretben részesültünk. Tanulóink közül az országos szakmai versenyeken évről évre többen és egyre jobb helyezést értek el, minden évben az első három között végeztek. A KPM által rendezett kulturális és sportverseny döntőjében az országos verseny színhelyét soha nem hagytuk el érem nélkül.
1959-ben Kádár Jenő mérnök-tanár hívó szavára megalakult a Kvassay Technikum Ifjú Természetjáró Szakosztálya, amely az iskola megszűnése után is működik. Róluk külön regényt kellene írni.
A szakmai gyakorlatok, elsősorban a vízmérőgyakorlatok, „élőben” történő végrehajtását szolgálta az a szigetsurányi dunai telek, amelyet 1957–1958-ban a szülői munkaközösség ajándékozott az iskolának. Ennek a teleknek, majd a tanulók által felépített „vízi telepnek” külön története van. Itt mindent megtanultak a fiatalok. A csónaktároló építése után készültek az oktatószobák – kitűzés, alapkészítés, falazás, nyílászárók elhelyezése, tetőszerkezet, tetőfedés. Mindez a papíron néhány sor, a valóságban 8-10 év. Több generáció tanulta meg itt az építőipar csínját-bínját, a fizikai munka becsületét, a rend szeretetét, a szerszámok, eszközök megbecsülését, a közös munka eredményének őszinte örömét. Ezek a fiatalok igazi „kvassaysok” lettek. Szigetsurány hozzánőtt az iskolához, a természet szépsége varázslatos erővel vonzott tanárokat és tanulókat a vízi telepre. Ezért épült meg a táborozást is biztosító épület (hálótermek, konyha stb.). Ez a végtelenre nyúlt építkezés, majd fenntartás mérhetetlen sok terhet rótt az iskolavezetésre (pénz- és időhiány stb.), szervező munkát Bodnár Gábor műhelyfőnökre és felmérhetetlen erőfeszítést Hárai Albert és Illés Imre műhelyoktatókra. A szülők és a tanulók soha nem panaszkodtak az időjárásra és egyéb viszontagságokra, a tenni akarás legyőzte a problémákat. Ebben a tíz évben egy tanár sem hagyta el az iskolát.
A Kvassay munkájának sikerét igazolták az iparág vállalatainak elismerései. Végzős és végzett tanulóink növelték az iskola jó hírnevét, egyre többen kerültek felelősségteljes munkakörbe, ahol mind szakmailag, mind emberileg megállták a helyüket. Így alakult ki az a helyzet, hogy a Kvassayban végzettek „kapósak” voltak, minden végzős tanuló 4-5 munkahely közül választhatott.
A hanyatlás kezdete, 1968–1972
Az 1968/69-es tanévtől az iskolában – a 27/1967 kormányrendelet alapján – fokozatosan megszűnik a „vizes” képzés. Nappali tagozaton 1971-ben végzett az utolsó híd-vízműépítő technikumi osztály. Az iskola ezzel párhuzamosan alakul át Kvassay Jenő Útépítési és Fenntartási Szakközépiskolává. Ez gyökeres változást okozott, mert nemcsak szakmaváltást jelentett, hanem minőségi különbséget is. A képzés eltolódott a humán képzés felé, ami indokolt, de sajnos ez a szakmai oktatás, elsősorban a szakmai gyakorlati képzés rovására ment. A négy évfolyam elvégzése után az érettségin útépítési- és fenntartási középfokú szakképesítést kaptak a hallgatók. A technikusi oklevél megszerzéséhez levelező tagozaton, önköltséges módon még egy évet kellett elvégezni, és ezután következett a képesítő vizsga, természetesen csak szakmai tantárgyakból. A Kvassay mérnök-tanárai (Bán Tivadarné, Bodnár Gábor, Kádár Jenő, Móczár Ferenc, Mikulka Miklós) részt vettek a szakmai tantervek készítésében, így sok témánál sikerült a szakmai színvonalat szinten tartani (2. kép).
Ezekben az években két matematika szakos tanár, Scholtz Ottó és Lecher Imre meghalt, helyükre fiatal, lelkes kollégák érkeztek, Hubert Tibor és Szerdahelyi Pál személyében.
1969-ben az életveszélyesnek nyilvánított tornaterem bontása megkezdődött, és két műhelytermet át kellett helyezni, így tanulóink belső műhely és tornaterem nélkül maradtak. A szakmai gyakorlat megtartásához segítséget nyújtott a Hídépítő Vállalat, a MÁV, az Útépítő Tröszt stb. A testnevelésórákat leleményes tanáraink sokféleképpen, változatosan oldották meg: Szőnyi úti sportpálya, Széchenyi fürdő, Dagály, Városliget, és minden olyan iskolához közeli sportpálya, ahol volt hely sportolni vágyó tanulóink számára.
A sokasodó nehézségek ellenére a tanulmányi munka nem romlott. A szakmai tanulmányi versenyeken eredményeink javultak, tanulóink több első helyezést értek el, mint az előző években. Több tanulónk tudott továbbtanulni felsőfokú oktatási intézményben, mint korábban.
1972-ben Mihályovszky János igazgató nyugdíjba ment. A tantestület kérésére a szaktárca – mint felettes hatóság – Képe Károlyt nevezte ki igazgatónak. Képe Károly 1959-től az iskola kollégiumának volt az igazgatója, óraadó tanárként tanított a Kvassayban, tehát tagja volt a tantestületnek. Előnyt jelentett, hogy az iskola célkitűzéseit nemcsak ismerte, hanem magáénak is érezte, sőt tudta, hol vannak a gyenge pontok, mit kell fejleszteni, nyitott volt minden újra. Helyettese Bán Tivadarné mérnök-tanár maradt.
Próbálkozások, 1972–1992
A Kvassayban az 1972–1992-es évek a „korszerűsítés” jegyében zajlottak, aminek megvoltak az előnyei és a hátrányai. Gondos előkészítő munka után áttértünk a szaktantermi oktatásra, a korszerű oktatás tárgyi feltételeinek javítására. Elkészült a minden igényt kielégítő fizika-kémia kabinet, amit sajnos 1978-ban a helyhiány miatt fel kellett áldozni, jól felszerelt talajmechanika és építési ismeretek laboratóriumot alakítottunk ki Kádár Jenő és Mikulka Miklós mérnök-tanárok irányításával (3. kép). Az audiovizuális oktatás tért hódított mind a szakmai, mind a közismereti tantárgyak tanításában. A mérnök-tanárok számológépet kaptak. Az új eszközök beszerzése új módszerek kialakítását is megkövetelte. Megújult a tanári munka, a tantestületi egység és a harmonizált új követelményrendszer megerősödött. A szakmai eredmények alapján a Kvassay lett a közlekedési szakközépiskolák „bázisiskolája”.
1972-ben az oktatás akkori vezetői arra a megállapításra jutottak, hogy a tanulók „túlterheltek”, ezért „tananyagcsökkentést” kell végrehajtani. Ehhez a szakmai írásos anyag, például tantervek készítéséhez bevonták a bázisiskolákat. Igen nehéz munka volt, hogy a pedagógus az elvárásoknak és a lelkiismeretének is meg tudjon felelni úgy, hogy a tanulók tudása ne csökkenjen. Ma sem tudom eldönteni, hogy nem itt kezdődött-e az igénytelenség?
Az 1970-es években megindult a tantestület fiatalítása, a nyugdíjba vonult kollégák helyére frissen végzett fiatalok érkeztek, köztük 1972-ben Bobák Zoltán mérnök-tanár, tele tenni akarással.
1972-ben már útépítési szakközép-iskolai osztályt érettségiztettünk. 1975-ben a régi szenespincéből diákjaink társadalmi összefogással, szorgalmas munkával, színvonalas Kvassay Klubot alakítottak ki. 1974 júniusában iskolánk – a Tanács Törvény értelmében – közvetlen felettes hatósága a Fővárosi Tanács Szakoktatási Osztálya lett. A KPM már csak a szakmai képzés feletti ellenőrzést gyakorolta. A tanulók a változásokból még semmit nem vettek észre. A Kvassayban a tanulmányi munka nem gyengült, sőt erősödött, bizonyítja ezt, hogy az Országos Szakmai Tanulmányi Versenyen 1974-ben és 1975-ben is az első, második és harmadik helyezettek iskolánk tanulói lettek.
1976-ban intézményünk fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte. Az elért eredmények, volt tanítványaink ragaszkodása, a szakmai vállalatok megbecsülése, a szaktárca elismerése államtitkári szinten is, alapul szolgált az ünneplésre. Utólag elismerem, úgy éreztük, kell az „erőfitogtatás” is, ugyanis a tanácsok részéről elkezdődtek az iskola-összevonások. Tudtuk, hogy a számunkra legkedvezőbb megoldást csak úgy érhetjük el, ha alá tudjuk támasztani azon érveinket, hogy a Kvassayt a testvériskolával, a pályafenntartási- és vasútépítési szakközépiskolával célszerű összevonni, megtartva a Kvassay nevét, épületét, a Kvassay iskolavezetését, kiegészítve a vasútépítő szaktanárokkal (így tudtuk elkerülni a magasépítőkkel való összevonást és még harminc évig megőrizni az önállóságot).
A két iskola összevonása 1977-ben befejeződött.
Kvassay Jenő Út-, Híd- és Vasútépítési Szakközépiskola, 1977
Az 1977/78-as tanévet egységes iskolaként kezdtük. 1978 végére megépült az udvaron a jól felszerelt tanműhely, és két modern, szép új tornaterem. Az építkezést a MÁV Magasépítő Vállalata végezte.
1985-ben egy törvényi változás alapján a képzés nappali tagozaton is öt év lett. A szakközépiskola negyedik osztálya után közismereti tantárgyakból érettségi vizsgát tettek a tanulók; akik felsőoktatási intézményben akartak továbbtanulni, azok elmentek és ott folytathatták tanulmányaikat, mások az ötödik év elvégzése után technikusi képesítő vizsgát tehettek híd-, út-, illetve vasútépítő szakon. Az összevonás után a tanulólétszám és a tantestület létszáma több mint kétszeresére nőtt, a feladatok megsokszorozódtak. Az iskola tanulmányi és fegyelmi helyzete nem változott. Tanulóink az Országos Szakmai Tanulmányi Versenyeken jól szerepeltek, minden évben két-három diákunk végzett az első öt között. Vasútépítős tanulóink kiemelkedően jók voltak vasútépítés-elméletből és gyakorlatból. Az elméletet Hatfaludy Lászlóné és Bódis Zoltán mérnök-tanároktól, a gyakorlatot Sári Ferenc szakoktatótól tanulták. A gyakorlati képzésük olyan magas színvonalú volt, hogy például átszelési kitérőt (angol váltót) „élőben” kötöttek le.
Nemzetközi egyezmény alapján 1982-től a Kvassay szakközépiskola vasútépítő szakán líbiai fiatalok is tanultak, ugyanis az UVATERV akkor tervezte a líbiai vasútvonalat. Az államok közötti szerződés keretében a tervezéshez vasútépítő technikus képzés is tartozott. A szakképzést az UVATERV nem tudta megoldani, ennek a feladatnak az ellátása a Kvassay szakközépiskolára hárult. Három korosztályt, négy osztályt képeztünk vasútépítő technikussá. Ha nem akarok erről anekdotázni, akkor röviden azt írhatom „embert próbáló, érdekes és szép feladat volt”.
A rendszerváltás sok mindent megváltoztatott az iskolában is. Megváltoztak ünnepeink. 1990-ben október 23. piros betűs ünnep lett, ezt a napot nemcsak az iskola falai között ünnepeltük, hanem leróttuk kegyeletünket az Új köztemető 301-es parcellájában is. Az iskola megszűnéséig ezt a 9. osztályosokkal minden évben megtettük. A temetőben a történelem megidézése nagy hatással volt tanulóinkra.
Az 1990/91-es tanévtől bevezettük a fakultatív hitoktatást. Újraszerveződött az iskola cserkészcsapata. Ezekben az években megkezdődött a tantestület összetételének változása. Az iskolában megváltozott az idegen nyelv szakosokkal szemben támasztott követelmény. Tért hódított a számítástechnika, informatika. Ekkor valami befejeződött, és valami új kezdődött.
Egyre kevesebb tanuló jelentkezett az iskolába. Új, vonzóbb szakokat kellett indítani, új tanárokat alkalmazni a régi szakok megtartása mellett. Ezeket igyekeztünk a közlekedésépítéshez kapcsolni. Így indult be a közlekedésépítő számítástechnika és informatika vagy a közlekedésépítő környezetvédő szak. A két új szak közül a számítástechnika és informatika bizonyult életképesnek.
A nagy vezetői gyakorlattal és kiváló emberi kvalitásokkal megáldott Képe Károly igazgató 1992-ben nyugdíjba vonult. 1992 és 2000 között az iskolát Hatfaludy Lászlóné igazgatta. A demokratikus elvek megtartásával történt az igazgatóbeválasztás. Az igazgatói székre négyen pályáztak. A tantestülettől a szavazatok 96%-át Hatfaludy Lászlóné kapta, aki középiskolásként az iskola vasútépítő szakát végezte, ezután a Műegyetemen okleveles közlekedésépítő mérnök lett, majd a Kvassay Jenő műszaki szakközépiskola mérnök-tanára. Tanári munkáját a nevelésközpontúság jellemezte, a vasútépítés tanításához elmélyült szakmai munkát végzett, a szaktárca megbízásából szakmai dokumentumokat készített. Az 1980-as évek végén szakfelügyelő is volt, és ezzel vezetői gyakorlatot szerzett. Igazgatói munkáját Bán Tivadarné műszaki és Kovács Antal nevelési igazgatóhelyettes segítette.
Az 1990-as évek elején a számítástechnika, informatika és a környezetvédő szak tanterveinek bevezetése, azok megvalósításához a tárgyi feltételek megteremtése, a tantestület együttműködésének biztosítása volt az elsődleges feladat. Egyre nehezebb lett a beiskolázás, különösen a tanulmányi eredmény szinten tartása és a bukási arány csökkentése. A tanulmányi versenyeken az eredményeink még mindig jók voltak, de lehet, hogy a többi szakközépiskolában is csökkent a hatékonyság, tehát az eredmény relatív.
Az idegennyelv-tanulás eredményességének fokozásához korszerű nyelvi labort szereltünk fel. Bővítettük az informatika és számítástechnika szaktantermek felszereltségét. Számítástechnika-tanáraink – Hubert Tibor munkaközösség-vezető irányításával – a tanároknak bemutatókat, tanfolyamokat tartottak, hogy ne csak ismerői, hanem alkalmazói is legyünk a modern technikának.
1999-ben ünnepeltük az iskolaépület fennállásának századik évfordulóját. Az ünnepségre Hatfaludy Lászlóné igazgatónő irányításával közösen készültünk tanulókkal, szülőkkel, volt tanítványainkkal és az iskolát patronáló cégekkel. Az épület történetére kiírt pályázatra olyan színvonalas pályaműveket készített néhány tanulónk, hogy a Hídépítő Rt., a Betonútépítő Rt., az Aszfaltútépítő Rt. komoly pénzjutalommal díjazta, és könyvtárunk részére megvásárolta. Kiállítást rendeztünk a tanulóink által készített híd-, út-, vasútépítési makettekből, tervrajzokból. Volt tanítványainkat „öregdiák” találkozókra hívtuk, ezeken közel ezren jelentek meg. Az öregdiákokat tanítványaink kedvesen megvendégelték.
Az ünnep után szomorú hétköznapok következtek. 2000-ben újabb iskola-összevonások, átszervezések kezdődtek, illetve fejeződtek be. A VI. kerületi Rippl Rónai u. 26.-ban a Kvassay szakközépiskola maradt a közlekedésépítő híd-, út-, vasútépítő-, számítástechnika és környezetvédő szakkal. Az Autóközlekedési Szakközépiskola önálló iskolaként megszűnt, gépész tagozatát a Váci úton lévő gépész szakközépiskolába telepítették át, a forgalmi szak maradt a Rippl Rónai utcában. A Mechwart András Szakközépiskolából, a Rimaszombati útról a vasútgépész és vasútforgalmi tagozatot szintén a Rippl Rónai utcába költöztették, ahonnan elment 12 osztály, de jött helyette 16. A zsúfoltságnál nagyobb baj volt, hogy a 16 osztállyal csak két(!) közismereti tárgyat tanító tanár jött, ugyanis a többiek a Rimaszombati úton létrehozott gimnáziumban maradtak. Mindez augusztus végén történt, néhány nappal a tanév kezdése előtt. A Kvassay szakközépiskola igazgatónője megbetegedett, és lemondott. Így ért véget egy szépnek induló korszak, és megkezdődött a teljes zűrzavar.
{KERETESCIKK}
Kvassay Jenő Műszaki Szakközépiskola és Szakiskola, 2000–2007
Ez az időszak a Kvassay számára az utolsó, reménytelen erőfeszítés ideje volt.
2000 szeptemberében tehát az iskola igazgató nélkül maradt. Három hónapig megbízott igazgató irányította a csonka tantestületet és a kilencféle szakmát tanuló ifjúságot. A tárgyi feltételek hiányosak voltak, nem volt elég szék és a tanulóasztal. Arról nem is beszélek, hogy a három iskolából összekényszerített tanulók neveltségi szintje, fegyelme különböző volt. Az első hónapban már az is eredmény volt, ha minden órán minden osztályban volt tanár. A törzstanárok szó nélkül helyettesítettek, folyosóztak, szervezték az iskolai munkát. Ahogyan érkeztek az új tanárok, úgy változott az órarend, volt olyan hét, hogy háromszor. Kemény, következetes munkával egy hónap alatt elértük, hogy hasonlítottunk egy iskolára, és már tanítani is lehetett. A Fővárosi Közgyűlés, illetve az Önkormányzat oktatási ügyosztálya által kiírt igazgatói pályázatra egy pályázat érkezett, Varró Éváé, aki nyolc éve matematika–fizika–informatika szakos tanárként dolgozott az iskolában.
A Kvassayban Varró Éva tanárnőt a tantestület és a dolgozói közösség igen nagy szavazati aránnyal megválasztotta, és a Fővárosi Közgyűlés 2001. január 1-jétől kinevezte igazgatónak.
Varró Éva igazgatónő fiatalos lelkesedéssel kezdett a tantestületi egység kialakításához, az új tanulói közösségek létrehozásához. Tanulmányi kirándulásokat szervezett, megnőtt a szakköri foglalkozások száma, a szakmai, nyelvi és sporttáborok gyakorisága, a diák-önkormányzati munka színesedett, jól sikerült „gólyanapot” rendeztek, ami a kilencedik évfolyamok diákjainak összeismertetésére, barátkozására szolgált.
Simon Péter magyartanár vezetésével létrejött a „filmklub”, ahol mozgókép- és médiaismeretet tanultak diákjaink. A vetítéseket minden esetben beszélgetés követte. Az iskola nagy létszáma megkövetelte a sokoldalúságot, de erőfeszítéseink nem voltak elég eredményesek. A nagy iskolává történt összevonás után romlott a fegyelem, a tanulási morál. A 80-90 fős tantestület egységes követelményrendszere sem volt egyértelmű.
Ünnepségsorozaton emlékeztünk meg az iskola fennállásának 50. évfordulójáról, amelyen minden szak tanulói részt vettek. A megjelentek emléklapot kaptak. A hagyományőrzésnek a legszebb pillanatai voltak, amikor azok versenyeztek, akik családtagjai a legnagyobb létszámban tanultak a Kvassayban. Győztes a Torma család lett 9 fővel (4-5 fős család sok volt, igaz, hogy figyelembe vettük a levelező tagozaton végzetteket is). A találkozókra meghívtuk a már nyugdíjba vonult vagy máshol dolgozó kollégákat. A nyitó ünnepségen részt vett Kvassay Sándor, az iskola névadójának unokája, a nagy közlekedésépítő cégek, részvénytársaságok, a MÁV vezetői. Akkor még sem a szakma vezetői, sem mi nem gondoltuk, hogy szakmai oktatásunkat újra veszély fenyegeti. Hallottuk, hogy a Fővárosi Önkormányzat TISZK-ket (területileg integrált szakképző központ) hoz létre, de nem gondoltuk, hogy ez a felmorzsolódásunkat jelenti.
2005–2006-ban a Fővárosi Önkormányzat a Kvassay Jenő Műszaki Szakközépiskola és Szakiskola részére megterveztette az iskola épületének korszerűsítését, a laboratóriumok bővítését, az akadálymentesítést stb. A tervező munkája során figyelembe vette az iskola igényeit, az eredmény sokszoros egyeztetés után megszületett. A tervek elkészültek, több mint 30 millió forintért. Az iskola vezetői és a tanári testület közösen elkezdte tervezni a kivitelezés ütemezését úgy, hogy a tanítás viszonylag zavartalan legyen (az idősebb kollégák már átéltek a Rippl Rónaiban egy födémcserét az 1960-as években, és az épület közműhálózatának felújítását, ami közel húsz évig tartott).
Ki gondolta volna, hogy közben a Fővárosi Közgyűlés – az oktatási ügyosztály vezetőjének segítségével – az iskola megszüntetésére készül. Mindezt csupán azért a néhány száz millió vagy milliárd forintért, amit az épületből nyerészkedni lehet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak a Kvassay épülete kellett más célra, hanem a fővárosban még 18 szakképző intézményé. A Kvassay megszüntetése ellen felemelték szavukat a MÁV, a Hídépítő Rt., az útépítő cégek vezetői, a közlekedésépítéssel foglalkozó közép- és kisvállalkozók, volt tanítványaink, tanulóink, azok szülei és még sokan ismert közéleti vezetők, politikusok: Tarlós István jelenlegi főpolgármester, Fónagy János államtitkár, Illés Zoltán államtitkár és még sok tiszteletre méltó ember.
Megható volt az az összefogás, ami az iskola megmentéséért létrejött és megnyilvánult írásban, szóban és a Fővárosi Önkormányzat előtt rendezett tüntetésen (5. kép). Szívet melengető sorokat írt a Sínek Világa 2008/1–2. számában dr. Zsákai Tibor okleveles építőmérnök, szaktanácsadó (középiskolai tanulmányait a Pályafenntartási és Vasútépítési technikumban végezte) és Vörös József állami díjas okleveles építőmérnök, a Kvassay egykori diákja. Mindketten hitet tettek a Rippl Rónai utca 26.-ban eltöltött technikumi évek mellett, azért a szakmai tudásért, szakmaszeretetért, emberségért, amit ott tanultak.
Hiába volt minden
A Fővárosi Közgyűlés 656/2007. (04.26.) sz. határozata:
„2007. július 1-jével a Budapest VI. ker., Rippl Rónai u. 26. szám alatti Kvassay Jenő Műszaki Szakközépiskola és Szakiskolát, mint önállóan gazdálkodó költségvetési intézményt a nevelési-oktatási intézmények feladatracionalizálása keretében jogutóddal megszüntette. Jogutódként az Arany János Épületgépészeti Szakközépiskola és Szakiskolát (1072 Budapest, Nyár u. 1.) jelölte ki.” A döntés megmásíthatatlan volt. A főváros akkori döntéshozóit nem érdekelte mi lesz a gyerekekkel, az iskolával, tanárokkal, azzal a mérhetetlen értékű szellemi tőkével, ami a Kvassayban felhalmozódott. Az sem érdekelte, mi lesz a közlekedésépítési technikus képzéssel. Egy tanév elteltével tovább osztották különböző iskolákba az eltérő szakos osztályokat. Van olyan szak: például hídépítő vagy vasútépítő, ahol már alig lézeng néhány tanuló. Lehet, hogy senki nem akarja észrevenni egyes szakok megszűnését. Valóban nem lesz szükség vasútépítő, pályafenntartó és hídépítő technikusra?
2008-ban kiürítették az iskola épületét a két tornateremmel együtt, azóta is ott áll üresen, senki semmire nem használja, lassan megeszi az idő vasfoga, elmondások szerint omladozik a vakolat, és gaz nő ki mögötte. Nem bűn ez?!
A híd-, út-, vasútépítés és -fenntartás technikusképzésének jövője
Meggyőződésem, hogy erre a szakképzésre, így a Kvassayra is szüksége lesz az országnak. Sokan úgy gondolják, hogy manapság nagy a munkanélküliség, minek újabb munkanélkülieket képezni. Ez hibás elgondolás, mert a gazdaság fejlődése elképzelhetetlen a vasútvonalak teherbírásának növelése, a meglévő vasúthálózat pályájának fenntartása és korszerűsítése hidak és belvízlevezető rendszerek fenntartása nélkül. (Az országban mára kialakult belvízhelyzet nem elég intő jel a vízépítő technikusképzéssel kapcsolatban? – a szerk.)
A technikusképzés terveit folyamatosan kell korszerűsíteni, hozzáigazítani a napi fejlődéshez, az informatika nyújtotta lehetőségek biztos alkalmazásához. A gyakorlati és az elméleti oktatásnak harmonikus egységben kell megjelennie. Olyan iskolai légkört kell kialakítani, ahol a szakmaszeretet, a szakma becsülete mindennél fontosabb, ahol a közös munka öröme az egyéni anyagi érdek fölé emelkedik, de ugyanakkor megvan a lehetőség az egyéni boldoguláshoz is. Mindez utópiának tűnik, de nem mondhatunk le e célok kitűzéséről. Napjainkban ritkán hangzik el, hogy újra „nevelő iskolákat” kell létrehozni. A szakmai oktató-nevelő tevékenység nem képzelhető el a munkáltatók, a leendő alkalmazók mindennapos együttműködése nélkül.
A felvázolt, új típusú technikusok 5-6 év múlva jelennek meg először a munkaerőpiacon, nézzük meg hány középfokú végzettségű út-, híd-, vasútépítő hagyja el addig a szakmát. Vessük össze a két számot, és akkor döntsük el, mennyire sürgős a Kvassay „felélesztése”.
Bízom benne, hogy a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium közlekedésért felelős vezetői, a Fővárosi Önkormányzat Oktatási Bizottsága, a közlekedésépítő cégek, a leendő munkáltatók akarják, hogy a Kvassay újra a szükségletnek megfelelő tudású és számú technikust képezzen, és ennek a megvalósításáért tesznek is.