Lukácsy Sándor (1815–1880) pomológus (gyümölcstenyésztő), látva, hogy a vasút építéséhez és annak későbbi üzemeltetéséhez jelentős területek hasznosítatlanul állnak parlagon, az 1860-as években a vasúti területek mielőbbi fásításának megkezdését szorgalmazta. Hogy támogatást nyerjen, 1867-ben gróf Mikó Imréhez, a magyar királyi közmunka- és közlekedési miniszterhez intézett levelében a vasutak párkányainak élő fákkal történő szegélyezését sürgeti. Pomológusként elsősorban a régi nemes gyümölcsfajok megőrzését és terjesztését emelte ki. Ezenfelül a vasútüzem biztonságát is hangsúlyozta, miszerint bizonyos növényfajok védelmet nyújthatnak hófúvásokkal, árvizekkel szemben. A földterületek hasznos értékesítése által egyes iparágak előmozdítását említette levelében, valamint a termést hozó növényekre jövedelemforrásként is tekintett. Többek közt az eperfa (Morus sp.) ültetését javasolta, mivel e faj kedveli a hazai klímát és a talajt, illetve selyemhernyó-tenyésztés révén a selyemtenyésztési ipar fellendülését várta. E nagyszabású munkák kivitelezéséhez, a vasúti vonalak fásításához faiskolák létesítését javasolta.
Lukácsy levelére választ nem kapott, így a vasúti vonalakon történő fásítási terv számára lezárult, azonban Magyarország fásítási ügyeivel az 1880-ban bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul foglalkozott. A parlagon lévő vasúti területek hasznosítására azonban az igény továbbra is megvolt a vasutasokban, ezért az 1870-es és 1880-as években megkezdődtek a kertészeti telephelyek létesítései. 1879-ben a magyar királyi államvasutak Hivatalos Lap című kiadványának 34. számában rendelet jelent meg „A vonalak befásítása ügyében”, amelyben rögzítették, hogy a vonalak mentén az éghajlat- és talajviszonyoknak megfelelő gyümölcsfák, cserjék, szegélynövények, egyéb hasznot hozó fás szárú növények és lágy szárú virágok telepítése indokolt. A sövények telepítését – a vasúti pálya mentén – szükségesnek tartották a kerítések lecserélése miatt. A cserjéket bevágásokba, gyümölcs- és egyéb hasznot hozó fákat az őrházak és állomások környékére javasolták telepíteni, egyfelől a növények védelme miatt – hiszen szemben nyílt vonallal, védettebb helyen lehetnek –, másfelől kidőlő fák sem veszélyeztették a vasúti közlekedést. Természetesen a munkák szakszerű és költséghatékony kivitelezéséhez a szakemberek jelenlétét elengedhetetlennek tartották.
A létesítendő ültetvényeket nemcsak a pálya védelmére tervezték, hanem a telepítendő növényzet díszítő értékét is fontosnak tartották, továbbá bevételi forrásnak is tekintették. A növényi szaporítóanyag előállításával, valamint a növények gondozásával és nevelésével foglalkozó dolgozókat ösztönözték, 30%-os jutalékban részsültek a bevételből. Ezenfelül, hogy az ültetésre tovább sarkallják a dolgozókat, évenként három különdíjat osztottak ki az osztálymérnökségek közt.
A vasúti vonalak fásításában jelentős fejlődést eredményezett Erschinger János kertész tanár munkássága: „A vasúti töltések és lejtőinek befásítása, valamint a vasúti vonalak bekerítése gyümölcsfákkal és hasznot hozó bokornemekkel” című értekezése, amely Eduard Lucas – a német pomológiai intézet megalapítója – könyvének fordítása. Az 1889-ben Újpesten megjelent mű az egész országban elterjedt és elősegítette a vasúti kertészetek létesítését. Részletesen tárgyalja a környezeti feltételeket, a vasúti töltések égtáji és domborzati fekvését, illetve a talaj minősége szerint növényfajokat ajánl, például az ártéri területekre fűzfákat, magasabb hegyvidéki területekre pedig tölgyek telepítését javasolja a vasúti vonalak mellé. Természetesen minden telepítendő növényfajjal kapcsolatosan részletes talaj-előkészítési és -ápolási munkákat is közzé tesz.
Értekezésében Erschinger részletezi a vasúti töltések fásításának menetét. Egyfajta teraszosítást képzelt el, a töltés két oldalában gyümölcsfákat, bevágásokba, alacsony töltésekre köszmétét és más alacsony habitusú gyümölcstermő cserjéket javasolt (1. ábra).

A szabad pálya mentén (sík területen) oszlopos és terülő alakfákat tervezett. Ilyen jellegű korona kialakításához alma- és körteféléket javasolt (2., 3. ábra).
Ershinger a telepítendő növényfajok (tölgy, fűz, eperfa, szőlő- és gyümölcsfajok) ismertetése mellett azok telepítési, metszési és egyéb ápolási munkáit is közölte.

Az 1890-es évekig nem volt központosítva a vasúti vonalak fásítása. Osztálymérnökségenként, vonalanként eltérő volt a telepítések módja. Ennek rendezésére az 1894-ben megjelent „Útmutatás a vasúti területek befásításáról” című XXIV. 101. utasítás. Az utasítás előírta, hogy a vasút területén felhasznált növényeket központi faiskolákban, illetve telephelyeken kell szaporítani. A telephelyek kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy azok összefüggő területen legyenek, és a székhelyállomásokhoz vagy központi helyen lévő állomásokhoz közel helyezkedjenek el. A cserjék neveléséhez – amelyeket a vasúti pálya hófúvás elleni védelmére használtak – kisebb faiskolákat mindegyik pályamester székhelyállomásán ki kell alakítani. Az utasítás részletezi a növények ápolását (szaporítás, metszés, növényvédelem), amely munkák elvégzése az őrház lakóinak és a vonalőrök feladata volt.

A vonalak mentén létesített épületek közé díszfákat és egyéb virágzó dísznövényeket kellett ültetni, hogy az utazóközönség tetszését elnyerje a látvány (4. ábra). Továbbá ültetvényenként egy ültetvényfelvigyázót is megbíztak, aki mind a kertészeti ismeretben jártas volt, mind a vasúti utasításokat ismerte.

A vasúti vonalak mentén lévő kertészetek fellendítésében komoly szerepe volt Beiwinker Vilmosnak, aki 1891-ben a Kőbánya–Hatvan-vonalon főmérnök, majd osztálymérnök, később főfelügyelő, végül pedig Budapest Központi Üzletvezetőség üzletvezető-helyettese volt. Beiwinker Vilmosnak köszönhetjük a kőbányai Kolozsvári utcai (5. ábra), valamint a hatvani kertészet létesítését [2]. Az állomáskertek, valamint a kertészeti épületek jelentős részét Beiwinker helyi forrásokból, a mérnökségek fenntartási költségeiből valósította meg.
A kőbányai vasúti kertészetben ekkor egy- és kétnyári növényeket neveltek a vonalakra kiültetés céljából. A hatvani kertészet fő tevékenysége a lombhullató díszfák, örökzöldek, cserjék és gyümölcsfák előállítása volt, ezek mellett pedig a növényházakban, melegágyakban lágy szárú növények termesztése is folyt.

A fejlődés nem állt meg és Beiwinkerhez hasonló, növénykedvelő vasúti vezetőknek köszönhetően figyelemre méltó fellendülés jellemezte a vasúti kertészeteket, amelynek eredményeként az utazóközönség már nemcsak a vonatokból csodálhatta meg az őrházak kellemes látványát, hanem az állomásokon is élvezhette a vasutasok által nevelt növények szépségét [4]. Az 1910-es években a vasúti kertészetek száma az országban már 30 felett volt (1. táblázat) [3].
A két világháború alatt (és a köztes időkben is) folyamatosan csökkent a vasúti faiskolák és kertészetek száma. Az ott dolgozó személyzet jelentős része átkerült a forgalomhoz, vontatáshoz, pályafenntartáshoz.

A hatvani kertészetet 1944-ben 12 bombatalálat érte, minden odaveszett. A még sértetlen kertészetek a dísznövény­termesztéssel leálltak és a szabadföldi ágyása­ikban, de még az üvegházakban is zöldségtermesztéssel foglalkoztak – kis létszámú személyzettel.

A növényházak és faiskolák helyreállítási munkálatai a háborút követően, 1947-ben kezdődtek meg, a vasúti pályából kikerült, sérült síneket használták fel az üvegházak tartószerkezetének megépítéséhez. Idővel újjáépültek a kertészetek melletti raktárak és egyéb kiszolgálóépületek. A kertészetekben dolgozók létszáma rendeződött, egyre több szakképzett kertész helyezkedett el a vasútnál.

A vasúti kertészetek történetében új korszak nyílt Mayer József – a hatvani virágkertészet (6. ábra) főkertésze –, a KPM. I. Vasúti Főosztály MÁV Vezérigazgatóság 6. Szakosztályába történő áthelyezésével. Munkássága során új szakmai utasításokat, rendelkezéseket léptetett hatályba, a meglévőket pedig korszerűsítette. Kidolgozta a vasút menti fásítások, hófogó erdősávok telepítésére vonatkozó előírásokat. 1956-ban kibővítette a vasúti fásítási, kertészeti, parkosítási ismereteket tartalmazó D.16. Műszaki útmutatót, és 1955-ben megvalósult az első vasúti kertészeti tanfolyam, amely idővel rendszeres képzéssé vált a kertészetben dolgozók (vezetők, technikusok) számára.
A kertészetek sokáig zavartalanul működtek a vasúti telephelyeken. 1975-ben átkerültek az épületfenntartó, illetve az épület- és hídfenntartó főnökségekhez. Az ezt követő húsz-huszonöt évben a kertészetek száma csökkent, gazdasági és egyéb okokból, teljesen megszüntették (például: váci kertészet) vagy összevonták őket (például: felsőzsolcai-sátoraljaújhelyi).
Az 1990-es évekre már csak 17 kertészete maradt a vasútnak és ez a szám folyamatosan csökkent (2. táblázat) [3]. A 2000-es évben már csak egy kertészet maradt fenn, ám az itt dolgozó kertészeknek köszönhetően a százezres nagyságrendű növény kiültetése szerte az ország vasútállomásain megtörtént.

Habár a kertészetek száma igen megfogyatkozott, a növénytelepítés és -gondozás igénye ott van a vasutasok lelkében, s ez jól látszik a miskolci és hatvani kertészet újjáépítési tervein.
Néhány virágos állomást és egyéb vasúti épületet láthatunk a 7–10. ábrákon a régmúlt időkből.

Napjainkban egy telephelyen működik a kertészeti termesztés, a Kőbánya-felsőn lévő kertészetben. A vasútállomások, irodaépületek ellátását hálózati szinten innen intézik. A telephelyen a termesztés nagyrészt a közel 100 évvel ezelőtt kialakított 16 üvegházban történik, amelyek mellé 2003-ban egy nagy légterű Filclair fóliasátort telepítettek (11. ábra). Az 1650 m2-nyi termesztőfelületen éves szinten több mint 300 000 növényt – egy- és kétnyári palántákat, balkon- és szobanövényeket, valamint évelő növényeket – termeszt a két termesztésvezető irányítása mellett tevékenykedő kilenc fő.

Az elmúlt években folyamatosan növekvő igény jelentkezik mind az állomásparkok, utasforgalmi környezet rendezettebbé tételére (12. ábra), mind az irodák virágosítására.