Ugrás a tartalomra

Nagysebességű vasutak pályafenntartási kitűzése

A teljes cikket megtalálja a folyóirat 2011 / 6. szám lapszámában.
|
okleveles építőmérnök
TervForrás Mérnöki Kft.
Napjainkban gyakran esik szó a nagysebességű vasutakról, melyek betonlemezes felépítményen száguldoznak. A mágnesvasútról álmodozunk, miközben az UIC adatai szerint több mint 1,1 millió km vasút üzemel ágyazatos felépítménnyel, míg a betonlemezes gyorsvasutak legfeljebb 13 ezer km-t tesznek ki, mágnesvasút pedig mindössze 30 km-en üzemel. Ebből következik, hogy a pályafenntartás területén fő feladatunk jelenleg és még jó ideig a vágányszabályozás, s annak geometriai előkészítése. Ez viszont minőségi kitűzést igényel.

Nagysebességűnek az olyan vasutat ne­vezzük, ahol a menetdinamikai jellemzők közül az oldalgyorsulás-változás (rukk) a meghatározó, és nem az oldalgyorsulás.
A gyakorlatban alkalmazott oldalgyorsulás-változás határértékek alapján nagysebességű vasút az, amelynek a pályasebessége 80-90 km/h feletti. Szabályzati szinten nemzetközileg is elfogadott a 100 km/h és az afeletti sebesség. Ennek következtében az oldalgyorsulás-változás határértékeinek betartása miatt rendkívül fontos a vágánygeometria karbantartása 100 km/h sebességtől felfelé.
Nagysebességűnek nevezik még – mai divatos nemzetközi felfogásban – a nagysebességű szupervasutakat (250–300 km/ h-tól) is, de ezeket a hagyományos, azaz a menetdinamikai jellemzők által meghatározott nagysebességű vasutaktól meg kell különböztetni. A vasúti vágányszabályozások előkészítése szempontjából en­nek a megkülönböztetésnek nincs jelentősége, ugyanis a mérettűrési előírások se­bes­ségfüggők.
A vasúti kitűzés összefoglaló név, mely a vágány- és kitérőszabályozás geometriai előkészítését jelenti. Ez magában foglalja a pálya felmérését, a korrekciók megtervezését s azok előírását a szabályozógép felé. Tehát inkább tervezési és megrendelői igényt meghatározó feladat, semmint geodéziai. A vasúti pályák kitűzése a mérnökgeodéziának egy olyan speciális szakterülete, amely szabatos mérést igényel nagy mérési teljesítmény mellett, mindezt veszélyes munkahelyen, forgalom alatti pá­lyán(!), és a pályasebesség növekedésével egyre szigorúbb tűréssel.
Kissé meglepő, de sajnos tény, hogy a vágányszabályozások geometriai előkészítését (röviden kitűzést) végző szakemberek sok esetben nem érzik munkájuk lé­nyegét, jelentőségét. Rutinszerű műveletek ismétlésével végzik a feladatot. A vá­gány­szabályozás során egy dolgot biztosan tudunk: a vágányszabályozás után rosszabb nem lehet, még ha nem is lesz jó a pálya. Ha nincs kitűzés – esetleg van, de hibás –, a gépkezelő bekapcsolja az automatikát, és szerencsés esetben a (relatív!) hiba 60-90%-át megszünteti. Bár na­gyobb – 10-15 mm-nél nagyobb – irányhiba esetén ez sajnos már kiderül. Ám leggyakrabban egy karbantartott pályán
a relatív hiba általában 10 mm-nél kisebb, és csak a kirívó helyi hibák szúrnak szemet. Mivel nagyon kevés az olyan szakember, aki teljes mértékben tisztában van mind a kitűzés, mind a szabályozógépek elméleti és szakmai hátterével, azzal, hogy mi a szerepe a pontos geometriának, ezért a gyakorlatban nem mindig hatékony a hibamegszüntetés.
A legnagyobb probléma a vasúti ­ki­tűzéssel, hogy idő- és élőmunka-igényes. Ko­moly szakmai ismereteket, gyors helyzetfelismerést és döntést igényel. Elő­for­dul, mint a szakma más területén is, hogy kevésbé képzett szakemberek végzik, és ha senki sem látja, úgysem derül ki, hogy végül kitűzés nélkül, vagy a kitűzés figyelmen kívül hagyásával történt a vágányszabályozás. A gondot növeli, ha a megrendelői oldalról sem veszik komolyan a ki­tűzés fontosságát. A 2009-ben életbe léptetett új MÁV FKG utasítás kitűzéssel foglalkozó fejezetében súlyos szakmai hi­bák, hiányosságok vannak. Az előírások,
a követelmények korszerűtlenek. Számot­te­vő visszalépés történt az MI 007-78-ban foglaltakhoz képest.
A kitűzések jelenlegi minőségi hiányosságának oka egyebek között az, hogy nincs megfelelő felsőfokú szakképzés. Mint más szakterületeken is – a gépesítés és az elektronika fejlődése következté-
ben –, a kitűzésekhez szükséges szaktudás és igényesség a megrendelő és a ­ki­vitelező részéről is háttérbe szorult, pe-
dig a technikai fejlődés csupán megkönnyíti a feladatok elvégzését, de nem pó-
tolja a szak­embert és annak megfelelően elismert szaktudását és tevékenységét.
Az egyre pontosabb vágánygeometria rendkívül fontos, mert amíg csak kiegyenlítjük a hibákat, a járművek okozta igénybevétel következtében a pálya geometriai romlása gyorsabb lesz. Mind a geometriai romlás, mind a gyakoribb szabályozási igény a pálya szerkezetének elhasználódását is felgyorsítja. Tehát a jó vágányszabályozás komoly gazdasági kérdés. Ehhez viszont nem kell más, mint jó kitűzés és az annak alapján végrehajtott vágány-, illetve kitérőszabályozás.

A kitűzés fejlődése

A kitűzések tárgyalása során feltételezzük, hogy ágyazatos felépítményről van szó, ami a világ vasúthálózatának több mint 99%-át teszi ki.
A vasúti pályákon a kitűzéseknek alapvetően két területe van: az építési és a pá­lya­fenntartási kitűzés. A méréstechnoló-
giát és a tűréseket tekintve az építési kitűzés befejező fázisát-fázisait pályafenntartási kitűzésnek kell tekinteni, illetve úgy kell(ene) elvégezni. Az építési kitűzés cél­ja az építési tevékenység (új pálya, nyom­vonal-korrekció, felépítménycsere stb.) során az abszolút helyes geometriát legjobban megközelítő, pályafenntartási módszerekkel egzaktul kialakítható fektetés meghatározása. Ez a vágányszabályozási határértékek ismeretében 5-10 cm.
A pályafenntartási kitűzés célja a pontos geometria a sebességhez tartozó tűrésen belül egzakt módon történő rendszeres megközelítése. Ez a pontossági igény
0,1 és 2 mm közötti.
Számos módszert és mérőeszközt al­kalmaznak szerte a világon. Sőt előfordul az is, hogy más célra kiválóan alkalmas mérőeszközzel próbálnak – pusztán ké­nyel­mi okból – nagy pontosságú vasútmérést produkálni. A legtöbb eljárás során a legfontosabb vizsgálatot el sem végezték: azaz, hogy alkalmas-e egyál-
talán az adott célra. Kiváló gépész és
villamos, illetve informatikai szakemberek fejlesztenek vágánymérési szakértelem nélkül vagy hiányos, felületes ismeretekkel.


Az egyes kitűzési módszerek megbízhatósága
Az egyes kitűzési módszerek megbízhatósága






A kezdetek

Az első vasutak megépítésétől a XX. század közepéig a kitűzési módszerek és eszközök lényegében nem változtak. A vasútvonalak és a sebesség rohamos növekedésével a XIX–XX. század fordulójára kialakultak az első, célfeladatra kifejlesztett eszközök, mint például a vágányszintező, más néven alázúzalékoló műszer.
A jelentős mérési igény csökkentése érdekében a két világháború közötti időszakban dolgozták ki a szögképeljárás vasúti alkalmazását, melyet Magyarországon
Dr. Nemesdy-Nemcsek József (műegyetemi tanár, korábban MÁV-mérnök) honosított meg, és fia Nemesdy Ervin ­tökélete­sített. A cél az volt, hogy a kisebb sebességű vonalakon (60-70 km/h és az alatt)
a költséges eszköz- és időigényes műszeres mérés helyett a kevésbé képzett szakemberek is egyszerűen, alacsonyabb pontossági igényeket kielégítő módon hajtsák végre a kitűzést.
Az optikai eszközökkel, irány- és fekszintkitűzés esetén 1-5 mm-es pontosságot lehetett elérni. A vágányszintezők le­egyszerűsítették a fekszintkitűzést azáltal, hogy ferde síkon is tudtak mérni, azonban ez az eszköz 2-3 mm-nél nagyobb pontosságot nem tesz lehetővé. A húrméréssel (szögképeljárással) – mechanikus módon 10, illetve 20 m hosszú zsinórral, újabban horgászzsinórral – elméletileg 1 mm-es húrmérési pontosság ér­hető el, azonban az összes mérési tényező figyelembevételével ez a valóságban nem jobb, mint 2-5 mm.

Az elektronikus korszak

Az 1950-es évektől kezdődően, az 1980–90-es évekre elterjedtek a digitális teodolitok, távmérők, digitális szintezők és a mérőállomások. Utóbbiak egyre több be­épített szolgáltatással. A szolgáltatások ára­data a kitűzőket is elkényeztette. A szak­ma megfeledkezett a geodéziai mérések hi­bái­­ról, az egyre növekvő szolgáltatások ezt háttérbe szorították. Pedig az elektronikus eszközök sem pontosabbak a 100-150 éve megalkotott elődeiknél, csak használatuk kényelmesebb. Sőt, né­melyik 50-100 éves teodolit, szintezőműszer lé­nyegesen pontosabb a mai ­mérő­állo­má­sok szinte mindegyikénél.
A nagy távolságú elektronikus távmérők csábítóan hatottak a kitűzésre, s a po­láris mérésekkel – figyelmen kívül hagyva a geodéziából tanultakat – 40-50 mm-es nagyságrendű hibákkal terhelték meg az addig viszonylag jó fekvésű pályát. Talál­koztam olyan esettel, hogy a szakmai irányító, aki földmérő mérnök, nem tudta, miért fordul elő 5“-es mérőállomással, 700 m-es hosszon 50 mm irányhiba vadonatúj UIC 60 rendszerű pályán. A mérésekben kereste a hibát, pedig a technológia és a mérőeszköz volt az alkalmatlan.

Nagygépes rendszerek

Az 1990-es években néhány nagy szabályozógépeket gyártó cég kidolgozta saját, vonatjellegű mérőeszközét.
Az egyik ilyen gép az osztrák székhelyű Plasser & Theurer EM-SAT rendszere, mely önálló mérővonat. A cég állítása szerint óránként 2 km-es haladási sebesség mellett, 1-2 mm pontosságú irány- és fekszintmérést produkál, s mindezt az azonos teljesítményt és megbízhatóságot nyújtó eljárásokhoz képest 20-25-szörös költséggel és vágányzár-szükséglettel.
A svájci Matisa 1994-re a saját szabályozógépeire szerelt mérőrendszert, amely poláris mérésen alapul. Ez a Palas. Az el­múlt 17 évben ezzel a módszerrel a Mati­sa összesen 4000 km-t szabályozott, azaz
évi átlag 235 km-t. Ha feltételezzük,
hogy a teljes rendszer legnagyobb hibája 1 mm-es távmérési pontatlanság, akkor még egyenesben is képes egy átlagos oszlopközben 9-10 mm irányhibát előidézni, igaz, a teljes oszlopközben elnyújtva. Pe­dig az egyenes az egyetlen geometriai elem, amelyet problémamentesen a leg­egy­szerűbb eszközökkel is szinte mindig sikerült pontosan kitűzni és kiszabályozni.
Emellett a Matisa – a Palasszal fel nem szerelt szabályozógépein – a mechanikus húrt optikai húrral helyettesítette, mellyel lényegesen nagyobb szabályozási pontosságot ér el.

Célberendezések

Több műszergyártó cég (például a Leica), kihasználva az elektronikus mérőállomás adta lehetőségeket, vasúti célra alkalmassá tette azt, legalábbis a reklám szerint. Va­lójában a prizmához készített egy vágányra helyezhető állványt, és elkészítette az adatfeldolgozó szoftvert. A mérési elv et­től még poláris maradt. A prizma automatikus irányzási pontossága (a gyártó sze­rint) 2-5 mm, viszont a program tizedmilliméteres értékeket ír ki. Ez téveszti meg a kitűzőt. Tény, hogy ez a mérőállomás az egyik legjobb a kategóriájában.
Több olyan gyártó is van, aki szerint a vágányszintező (alázúzalékoló) állványára erősített kompenzátoros optikai szintezőműszerrel képes a helyszínen fekszintkitűzést produkálni. Ez igaz, ha a pálya vízszintes. A kompenzátoros szintező nem képes ferde bázissíkot szolgáltatni.

A vágányszabályozás pontosságát meghatározó tényezők

A vágányszabályozás pontossága igen összetett, sok tényezőtől függ, melyek együttesen szélsőségesen rossz eredményt is adhatnak. A főbb tényezők:
– a vágányszabályozó gép szabályozási pon­tossága (általában 1 mm, adott);
– a vágányszabályozó gép műszaki állapota, meghibásodása;
– a vágányszabályozó gép kezelőinek ha­nyagsága (elolvasás, téves betáplálás);
– az alkalmazott mérőeszköz pontossága;
– az alkalmazott mérőeszköz műszaki ál­lapota, meghibásodása;
– pontraállási hiba;
– irányzási hiba;
– leolvasási hiba;
– kerekítési hiba;
– időjárás okozta hiba (köd, eső, hó, szél, légnyomás, páratartalom, hőmérséklet);
– szelvényhiba felméréskor;
– szelvényhiba felíráskor;
– számítási eljárás hibája (közelítő eljárások);
– stb.
A legelső tényező kivételével az összes további hibalehetőség okozta pontatlanság kiküszöbölhető, vagy elhanyagolható mértékre csökkenthető. Ez a megfelelő méréstechnológia és mérőeszköz helyes megválasztásával és igényes, lelkiismeretes munkavégzéssel érhető el.




Értékelés

Lényegében minden mérőeszköznek van ideális felhasználási területe. A mérőállomásokat kiválóan lehet alkalmazni a pá­lya­építésben, az akkor még több cm-es kitűzési igény mellett. A pályafenntartásban szükséges 1 mm-es pontosság vi­szont ezekkel szinte elérhetetlen még ak­kor is, ha a szoftver mm-es értékeket számol. A pontraállási hiba, a szögmérési és távmérési hibák, a refrakció, az irányzási hibák még optimális esetben is 2-5 mm-es relatív pontosságot eredményeznek. A va­lóságban ez a hiba elektronikus mérőállomás esetén sajnos nemritkán 10-40 mm mértékű is lehet.
A digitális szintezők tized-, netán századmilliméteres mérési pontosságával nagyszerűen alkalmazhatók pontos fekszintkitűzéshez, azonban a vízszintes bázissík miatt utólagos kiértékelés, tervezés szükséges.
Az ábra az egyes mérési eljárások megbízhatóságát, valamint az egyes geometriai elemek sebességfüggő szükséges pontosságát szemlélteti.
A pontossági igények figyelembevételével sajnos megállapítható, hogy a mérőállomással végzett poláris felmérés-kitűzés ténylegesen legfeljebb 80 km/h se­bes­ségig felel meg a követelményeknek. Átmeneti ív esetén ez még kevesebb. Lé­nyegében ugyanez a helyzet a húrméréssel (szögképeljárással) is. Az EM-SAT
és a Palas tényleges megbízhatósága 90-120 km/h sebességig megfelelő. Látható, hogy sem a fejlesztők, sem az alkalmazók az egyes módszerek tényleges alkalmasságát nem vizsgálják, elegendő, ha annak alkalmazását valamilyen utasítás, szabályzat előírja, vagy esetleg valamely neves cég terméke.
Az egyetlen megbízható módszer, amely 80-100 km/h felett is kellő pontosságot nyújt, a hosszúhúros eljárás (LCM).


A hosszúhúros-fixpontos rendszer

A rendszer alapjai

Hosszúhúrosnak akkor nevezünk egy mód­szert, ha a mérendő bázishúr hosszabb, legalább 50-60 m, sőt nem ritka egyenesben az 500 m-es húr sem. A húr megnövekedett hossza miatt a húron be­lül nem egy (ellentétben a szögképeljárással), hanem több mérési pontunk, azaz részletpontunk van.
A hosszúhúros-fixpontos rendszer egyik legfőbb tulajdonsága, hogy mindig egzakt geometriát szolgáltat, és nem egy kiegyenlített hullámsorozatot.
Többféle hosszúhúros módszert alkalmaznak a világon. Vágányszabályozáshoz ez nyújtja a legnagyobb relatív pontosságot. Fixpontrendszerrel kiegészítve – mely célszerűen a húrvégpont, villamosított vo­nalon ez a felsővezetéktartó oszlop – pe­dig az abszolút pontossága is kiváló.
1987-től kezdve folyamatosan fejlesztettem ki egy hosszúhúros-fixpontos rend­szert, melyben nemcsak a mérési ­alap­elveket, hanem a matematikai modellt és
a hozzá tartozó mérőeszközt is kidolgoztam. Tehát immár 24 éve foglalkozom a vágány- és kitérőszabályozások geometriai előkészítésének különféle mérési ­el­járásaival, mérőeszközeivel, illetve azok vizsgálatával, továbbá méréstechnikai fejlesztéssel.
A hosszúhúros eljárás nem igényel speciális mérőeszközt. Az eszközfejlesztés célja a jól gépesíthető hosszúhúros eljárás hatékonyságának és megbízhatóságának növelése, a hibaforrások jelentős részének kiküszöbölésével.

A mérőeszköz fejlődése

Az 1990-es évek első felében a fő hangsúly a matematikai és a mérési modellen volt. Ehhez a legegyszerűbb, már adott optikai húrmérést alkalmaztam, amely akkor egy teodolitból és egy általam ké­szített hosszúhúros mérőlécből állt.
Az 1990-es évek második felére a teodolitot felváltotta a lézersík, majd ennek továbbfejlesztéséből alakult ki 2000/ 2001-re a kétrészes, kézben vihető elektronikus hosszúhúros mérőműszer, melynek kifejlesztése az Országos Műszaki Fej­lesztési Bizottság támogatásával valósult meg. Ennek során sikerült a mérési rendszert teljesen elektronikussá tenni, és kellő tapasztalatot gyűjteni az eszközről. Sajnos a prototípus még nagyon energiaigényes és kissé nehéz volt. De az elv mű­ködött. Ehhez szükség lett volna a gyakorlatban is alkalmazható eszközre, ki­sebb önsúllyal. Ez viszont meglehetősen költséges volt. Felmerült az igény is, hogy a berendezéshez készítsünk vágányra he­lyezhető gurítható vázat a könnyebb ke­zelhetőség és a hatékonyság érdekében. Ez akkor a mérési pontosság rovására ment volna, ezért elvetettem. Ez az eszköz egy, a húrvégpontot biztosító bázisból és egy mozgó mérővevőből állt. Egy menetben mérte az irányt, a fekszintet,
a túlemelést és a nyomtávot, valamint a szelvényezést, azaz a mérési pont helyét. Beépített adatrögzítője volt.
A mintegy tíz éve megépített prototípus finomítása helyett 4-5 éve sikerült meg­valósítani a gurítható változatot. Az esz­köz továbbra is két részből áll, de számottevően átalakult a mérési rendszere.
A bázis egyes funkcióit a mozgórészre helyeztem át, a maradék nagymértékben önállósult. A megmaradt bázisra csupán az első felmérés alkalmával, azaz a legjobban simuló szabályos geometria meghatározásához van feltétlenül szükség. A mé­rőeszköz, mint sok más, a vasutat folyamatában vizsgáló berendezés, végül kerekekre került. Ezt úgy értem el, hogy a nagy pontosságú mérőrendszert egy közvetítőszerkezettel a guruló váztól nagymértékben függetlenítettem. Ezáltal a váz egyetlen szerepe a pályán tartás és az eszköz továbbítása lett.
Mivel a méréseket az esetek többségében forgalom alatti pályán kell elvégezni, nagyon fontos a berendezés mérete, sú­lya, a pályára való helyezés, illetve az on­nan eltávolítás egyszerűsége. A bázis egy egyszerű, pár kg-os eszköz, amelynek nincs is kerekes vázszerkezete. Egy ember könnyedén kezeli, a pályára helyezés és a kivét néhány másodperc csupán. A moz­gó mérőberendezés valamivel nagyobb és nehezebb. Viszont ezt a feltételek maximális figyelembevételével optimalizáltuk. A mérési folyamat egyemberes, a pályára helyezéshez és a kivételhez viszont kell még egy fő, aki akár a mérőt biztosító helyi figyelőőr is lehet.

A mérőeszköz ismertetése

A vágányszabályozó gépek teljesítménye a géptípus és a geometriai elem függvényében 400–1600 vfm/h. A napi üzemidő kb. 6 óra, azaz a napi teljesítmény kedvező esetben a 10 vkm-t is elérheti, két géplánc esetén akár a 18-20 vkm-t is. Tehát ha a mérésekkel időben mindinkább meg akarjuk közelíteni a vágányszabályozást, akkor olyan mérési módszert kell alkalmazni, amely a felméréssel, mé­rési adatok feldolgozásával és a ­korrek­ciók megadásával (felírás, betáplálás a szabályozógépbe) együtt meghaladja a napi 10 vkm-t. Ilyen bizony nem sok akad.
A mérőberendezés a gyors és hatékony munkavégzés érdekében guruló vázszerkezetre épül. Ezzel a megoldással el lehetett kerülni a 2-3 m-enként állandó hajolgatást, ami komoly fizikai igénybevételt jelent a kitűzőnek. A mérési teljesítmény kényelmes tempóban 1,5-2 vkm/h, egy műszakban 10-12 vkm. Az eszköz mérőrendszere alkalmas a 3 km/h-s mérési sebességre, s ha bírja erővel a kitűző, akár 20 km-t is megmérhet naponta.
A mérőberendezés méterenként egy me­netben és valós időben megméri a
vá­gány­geometriai paramétereket: irány mind­­két sínszálon, fekszint mindkét sín-szálon, túlemelés, nyomtáv, szelvényezés, szabályozási kötöttségek helyzete. S mind­ezeket olyan pontossággal, ami akár az 500 km/h sebesség követelményeit is ki­elégíti. Kitűző módban meghatározza a szükséges korrekciókat is. Olyan, mint a ló: ahol egyszer járt, nem felejti el. Azo­kon a szakaszokon, ahol korábban történt felmérés ezzel az eszközzel, a kötöttségek, pályatartozékok (peron, útátjáró, ki­térő stb.) helyét megjegyzi, ez természetesen a későbbi mérésnél módosítható, ha szükséges.
Sem a felmérés, sem a kitűzés során a kitűzőnek nincs szüksége arra, hogy tudja, milyen geometriai elemben (egyenes, átmenet, körív) van, hol van az esetleges lejttörés stb. A geometriai elemektől függetlenül, a teljes mérés folyamatos.
A mérési rendszer paramétereiből adódóan a legkisebb alkalmazható ívsugár 100 m, azaz szinte mindenütt képes mér­ni. Ez lehet akár állomási mellékvágány, iparvágány is.
A műszer alapvetően hosszúhúros-
fixpontos rendszerhez lett kifejlesztve.
A hosszúhúr hossza nincs korlátozva. Képes fixpont nélküli pályán is kellően pontos geometriát szolgáltatni.

A mérőeszköz továbbfejlesztése

Már tervezőasztalon van a mérőberendezés két önjáró változata is. Az egyik em­beri hajtású, lényegében kevésbé fárasztó, mint a naphosszat tartó gyaloglás, a másik egy vasúti közlekedésre átalakított kisbuszra épített változat.
Ezekkel egyelőre nem kívánunk ­fog­lalkozni. Egyrészt a forgalombiztonság
(a meg­növekedett önsúly miatt nehézkesebb a ki-be állás forgalom alatti pályán), másrészt az engedélyezési eljárások előírásai miatt. A lehetőség viszont adott.




Továbbfejlesztési és bővítési lehetőségek

A fejlesztés során nem egy univerzális mérőeszköz megalkotása volt az elsődleges cél, a továbbfejlesztési és bővítési le­he­tőségek a mérőberendezés alkotóelemei­nek paramétereiből és a berendezés szerkezeti felépítéséből adódnak. A nagysebességű vasútvonalak vágányszabályozásának előkészítésére kifejlesztett mérőeszköz a fő funkcióján felül járulékosan olyan feladatok elvégzésére is alkalmas, amelyekhez általában más eszközök szükségesek. Ezek egy részét bonyolult mérési eljárással, másokat vágányzárat igénylő járművekkel végzik.
Ahhoz, hogy ezekre a feladatokra a be­rendezés alkalmas legyen, egyes feladatok­nál csupán a mérést vezérlő és feldolgozó programot kell továbbfejleszteni, másoknál az alapberendezéshez képest jelentéktelen bővítés szükséges.
A továbbfejlesztés után a berendezés az alapfeladata mellett alkalmassá válik:
– Pályadiagnosztikai mérésekre. Ezeket a mé­réseket 40 km/h és kisebb sebességre alkalmas pályákon, iparvágányokon, állomási mellékvágányokon nem a felépítményi mérővonattal, hanem kézi módszerrel végzik. Ennek hagyományos eszköze a Pille mérőkocsi és annak továbbfejlesztett elektromechanikus vál­­tozatai. Azok a kötelező méréseket szolgáltatják, míg ez a berendezés – egy­ben nagyobb pontossággal – több mű­szaki paramétert vizsgál be.
– Vágányszabályozás előkészítésére 100 km/h-nál alacsonyabb sebesség esetén. Itt ún. hibacsökkentő eljárást alkalmaznak. Ennek mérési eljárása egyszerűbb. Az alacsonyabb sebesség miatt a mérettűrések is engedékenyebbek. Sok esetben a vá­gányszabályozó gép automatikájára bízzák a hibák kiküszöbölését. A MÁV-nál ennek az eljárásnak a ­korrekciószámí­tását az általam készített számítógépes programmal végzik.
– ­Térinformatikai állapotfelmérésre. A meg­lévő állapot nagy pontosságú felmérése nyilvántartás céljából. Gyors, pontos, gazdaságos lehet az eljárás ezzel az eszközzel.
– Geometriai felmérés korszerűsítéshez, átépítéshez, fejlesztéshez. A különböző fejlesztési tervek elkészítéséhez gyorsan és kedvező áron, pontos alapadatokat biztosít.
– Alagútmérésre. Ehhez kismértékű bőví-
tés szükséges. Az alagutak rendszeres el­­lenőrzéséhez talán ez a legjobb módszer. Mivel a berendezés (elsősorban) pá­­lyageometriát is mér, egyedülálló mó­don az alagútszelvény ellenőrzésénél az esetleg szükséges pályakorrekciókat is figyelembe vehetjük. Az alagútmérés te­­rén többféle próbálkozás történt a speciális geodéziai műszerektől kezdve a mérővonatig. Lényegében egyik sem vált be.
– Szabad űrszelvénymérésre. A különleges, elsősorban a túlméretes szállítmányok köz­lekedtetése miatt az ún. szabad űr­szelvényt rendszeresen ellenőrzik. Ez azért szükséges, hogy naprakész adatok álljanak rendelkezésre az űrszelvénynél nagyobb szállítmányok útvonalainak ki­jelöléséhez. Ezt jelenleg bonyolult és költ­séges eljárásokkal végzik. A próbálkozások lényegében az alagútméréshez hasonlóak.
– Hegesztési terv és nyilvántartás készítésére.
A hézagnélküli (összehegesztett) pá­lyán a különféle hegesztések és illesztések nyilvántartása és tervezése fontos és kö­telező. Alkalmazása – bár nem kö­telező – a nem összehegesztett pályákon is célszerű lehet. A berendezés programozással, bővítés nélkül alkalmassá tehető a feladathoz.
Tehát az eredeti műszer kisebb kiegészítésekkel valódi mindentudó eszközzé fejleszthető, amivel a vasúti pályán történő szinte minden, geometriával összefüggő mérést el lehet végezni. És a felsorolás még nem teljes, biztos vagyok benne, hogy további fejlesztéssel, még több feladat elvégzésére is alkalmassá tehető a mérőeszköz.

Elhangzott Békéscsabán, a XV. Pálya­fenn­tartási Konferencián.

Irodalomjegyzék
Megyeri Jenő: Íves vágányok kitűzése és szabályozása I–II. Közlekedési Kiadó, 1954.
Dr. Nagy József: A vasúti pálya építési és fenntartási módszerei. Műszaki Könyvkiadó, 1982.
Dr. Megyeri Jenő: Vasúti mozgás-geometria. Műszaki Könyvkiadó, 1986.