A vasúti építészet szerepének megítéléséhez először azt érdemes tisztázni, hogy mi is a vasúti építészet, egyáltalán mi az építészet?
Az emberiség történetének úgy 11 ezer évvel ezelőtti időszakaszára tehető az a fordulópont, amikor az első településeket kiépítették, azaz amikor az ember, saját biztonsága érdekében, tudatosan kezdte átalakítani az őt körülvevő világot. A nomád életmód ágakból, gallyakból épített kunyhói, a vesszőkből és rudakból készített vázra kötözött állatbőrökkel borított, sátorszerű építmények mind olyan praktikus megoldások voltak, melyeket az emberek vándorlásaik során elhagytak vagy elbontottak és továbbvittek magukkal.

A letelepedő ember alkotott először a földdel maradandóan összeépített építmé­nyeket és a mai értelemben vett épületeket. A kezdetleges telephelyeken maguknak lakóhelyet, állataiknak karámot, a terményeknek raktárakat kezdtek építeni, közösségi rítusaikhoz pedig központi teret alakítottak ki. A telep funkcióját tudatosan megtervezték, mert együttélésük, együttműködésük csak így lehetett zavaroktól mentes és hatékony.
Az építmények e korai funkcionális elválasztásában és a telepen való átgondolt elhelyezésében fellelhetjük az építészeti gondolkodás lényegét, az ember- és tevékenység-központúságot, a tudatosságot és a praktikusságot.  
Az építészet azonban annyival több ezeknek az egyszerű és bonyolultabb építményeknek az építésénél, hogy az igazi építészeti alkotások funkcionális kialakítása és esztétikai megjelenése a legmagasabb igényeknek is megfelel, megvalósításukat pedig magas fokú technológiai fegyelem és kiváló minőség jellemzi. Az egyszerű építési tevékenység és az építészet közötti fontos különbség alapvetően a funkcionális kialakítás kiválósága, valamint az esztétikai és a technológiai igényesség mértékében található. Az építészet egyebek között ezért olyan mérnöki tudomány, amely egyben a művészetek egyik ága is.  
Az igényességgel és nagyfokú technológiai fegyelemmel épített létesítmények körülbelül az időszámításunk előtti VI. és V. évezred táján jelentek meg először, a Mezopotámia területén letelepült sumérok településein.
A Közel-Keleten és Egyiptomban az időszámítás előtti III. évezredtől jöttek létre egyre nagyobb települések. A gyorsan szaporodó építmények közül kiemelkedő építészeti alkotások kezdetben a kultikus és temetkezési helyek létesítményei voltak. Ezeket később az uralkodók és a főurak palotái egészítették ki (1. ábra).
A nomád életmód feladása, az emberek letelepedése, az egyes közösségek közötti kapcsolattartás és a kialakult kereskedelem szükségleteiből jött létre a mai értelemben vett közlekedés. Az emberek kezdetben gyalog, ló-, teve- vagy elefántháton, illetve vízi járműveken tettek meg hatalmas távolságokat, s így szállították a termékeket, terményeket is.
A hajózás fejlődése során már egész korán építettek kikötőket, s megjelentek a közlekedésbiztonság első, speciális épületei, a világítótornyok (2. ábra).

A közlekedés fejlődésében a kerék mintegy ötezer évvel ezelőtti felfedezése jelentett fordulatot. A kereket – fazekaskorong formájában – a sumérok kezdték alkalmazni, de csak mintegy 1500 évvel később lett a járművek egyik fő alkotóeleme. A kerék és járművek folyamatos fejlődése tette lehetővé az első teher- és sze­mélyszállítást végző vállalkozások, a pos­takocsi-szolgálatok megjelenését. A postakocsijáratok rendszeres közlekedtetése tette szükségessé az első, utasforgalmi funkciót is betöltő közlekedési létesítmények, a postakocsi-állomások megépítését és üzemeltetését (3. ábra).
A gőzgép és a gőzmozdony feltalálásáig, illetve a rendszeres vasúti közlekedés 1825. szeptember 27-ei megindulásáig a postakocsijáratok és a lóvasutak voltak a közösségi közlekedés lebonyolítói. Az első vonat megindulását követően nagyarányú vasútépítések indultak, melyek eredményeként a vasútvonalak már a XIX. század végére behálózták az iparosodó és polgárosodó országok területét.

A vonatközlekedés megindulása speciális vasúti épületek megjelenésével járt, amelyek fő funkciójuk alapján négy csoportba oszthatók; megkülönböztethetjük az utasforgalom, az áruszállítás, a forgalomirányítás, valamint a járműgyártás és -javítás épületeit (4. ábra). Természetesen a vasúttársaságok másfajta épületeket is építettek, de a pályafenntartási, az igazgatási, a jóléti és szociális, az oktatási és sportlétesítményeik nem speciálisan vasúti épületek.

A vasútvonalakat kiépítő vasúttársaságok nagyon hamar, már építkezéseik előkészítő fázisában felismerték a vasúti épületek tipizálásának lehetőségét és ennek előnyeit. Rájöttek arra, hogy a vasútvonalak által érintett települések és vonzáskörzetük között nagyságrendi hasonlóság van a lakosság számában és a gazdaság fejlettségében egyaránt. E felismerés, azaz a kalkulálható vevői igények alapján kezdték meghatározni az építendő állomások ügyféloldali kapacitását, beleértve az utasforgalmi létesítményeket, a vágányokat, a raktárakat és rakterületeket és az egyéb építményeket. Az állomások tervezésénél ugyanakkor figyelembe vették a forgalomirányítás, a pálya- és a járműkarbantartás helyi kapacitásigényét, illetve az ezekhez szükséges építmények iránti igényt is, melyeknél szintén nagyságrendi hasonlóság volt kimutatható.
A vasúttársaságok a kapacitásbeli sajátosságokat figyelembe véve sorolták különböző osztályokba a vasúti épületeket és dolgozták ki ezek típusterveit, úttörőmunkát végezve ezzel az épülettipizálás elveinek kidolgozása és bevezetése terén.

A típustervek alkalmazásának alapvetően három előnye volt: egyrészt minimalizálni lehetett az építési, fenntartási és üzemeltetési költségeket. Másrészt ez a módszer egységes arculati megjelenést biztosított, ami a kialakulóban lévő piacgazdaságban a társasági imázs felépítésének egyik fontos eszköze volt. Harmadrészt az állomások kategorizálásával, valamint az épületek tipizálásával biztosítani lehetett a szolgáltatások és a munkakörülmények azonos színvonalát és komfortját.
Az igénybevételnek megfelelően kiválasztott építőanyagok és a hatékony építési technológiák következetes alkalmazása lehetővé tette az építési, fenntartási és üzemeltetési költségek minimalizálását, továbbá elősegítette azt, hogy a kivitelezőktől a pályázati kiírásokban pontosan és részletesen meghatározott minőségi teljesítését megköveteljék.

Az utasforgalmi épületek egységes arculati megjelenését a típustervek alkalmazása biztosította, amelyekben még a különböző osztályba sorolt állomások bútorzatának részletes tervei is megtalálhatók voltak. Már az első állomásépületeknél is meghatározó arculati elemként jelentek meg az állomási névtáblák, az órák, a mai piktogramok elődeinek tekinthető felirati táblák, továbbá jellegzetes volt az épületek forma- és színvilága is.
Az egységes kialakítás eredményeként váltak a vasúttársaságok épületei az egyes települések meghatározó létesítményeivé. Minőségükkel, színvonalas kivitelükkel, rendezett, parkosított környezetükkel pedig egy igényes, jó minőségben szolgáltató, megbízható vállalat képét jelenítették meg. A típustervek alapján megvalósított épületek ugyanakkor megteremtették a szolgáltatások és a munkakörülmények azonos komfortját is, ami az utasok és munkavállalók részére egyaránt kiszámíthatóvá tette a szolgáltatás és a munkahely minőségét.
A magyar vasúthálózatot kiépítő társaságok is típustervek alapján építették állomásépületeiket, ezt a gyakorlatot, miután a társaságokat államosították, a MÁV is átvette (5. ábra). A szabványtervek alkalmazásának gyakorlatát azonban, sajnos, 1945 után – annak minden előnye ellenére – mellőzték.

A vasúttársaságok által felhúzott épületek sajátos vasúti építészeti jellegét az a nagyfokú igényességgel létrehozott épületállomány adta, amely a legkisebb létesítménytől az egyedileg tervezett legnagyobb épületekig minden létesítménynél tetten érhető volt. Ezek a létesítmények meghatározó szerepet töltöttek be a megalakult vasúttársaságok felismerhetőségében, látványuk amolyan márkavédjegynek minősült a vasútvonalak mellett lévő településeken. A vasúti épületek egységes szemlélettel való megfogalmazása és igényes kivitele tette a vasúti épületek építését sajátossá, azaz vasúti építészetté.